A múlt hétvégén megvolt az első kirándulás Kínában, mivel 4 napot töltöttem Pekingben a szobatársammal Dórival és Áronnal, egy ELTE-s kínai szakos sráccal.

 Peking elég közel van ahhoz, hogy hamar (5-6 óra a gyorsvonattal) odaérünk így a négy napot teljes mértékben ki tudtuk használni a városnézésre. :) Az úton szerencsére sehol nem volt probléma az útlevéllel, szerencsésen megúsztunk mindenféle kalamajkát.

 A vonatra a legolcsóbb jegyet vettük, de a magyarországi vasutas színvonalat még a legolcsóbb kínai vonat is messzemenőkig túlszárnyalja. Itt a sima sebes vonat is sokkal tisztább, gyorsabb és kényelmesebb, mint otthon az IC. Furcsa, hogy míg a mindennapi életben sok minden igénytelennek tűnik a magyar szokásokhoz képet, máskor le vagyok nyűgözve, hogy a szolgáltatások mennyire fejlettek és színvonalasak.

Bejutottunk a qingdaoi állomásra, irááány Peking:

  A szálláson is elfogadták az útlevél helyett vitt kis papírjainkat, tehát ott sem volt semmi „extra” fennakadás. A szállásunk közel volt a központhoz és még a kínai körülményekhez képest maga a hely is elég jó volt… Az ősz közép ünnep miatt az egész hostel tele volt aggatva piros lámpásokkal, teljesen olyan érzésem volt, mintha valami régi kínai filmben élnék.  :)

Szállásunk - lámpások mindenhol! Imádom! :)

  Az emberek azt mondják, hogy mivel Peking sokkal nemzetközibb  nem bámulják meg annyira a külföldieket. Ezt meg kell, hogy cáfoljam. Nem csak a vonaton bámultak folyamatosan az arcunkba, hanem a metrón, a hostelban, nevezetességeknél…tehát mindenhol. Eddig ha „titokban” fotóztak, általában fiatal csitri módjára vihorásztam. Pekingben már eljutottam odáig, hogy már pózolgatok… legközelebb lehet én is előveszem a telefonom és azt fogom lefotózni, ahogy engem fotóznak… talán így észreveszik magukat a kínai paparazzik. :D

  A legdurvább „fotózzunk laowaiokat” jelenet eddig talán szombaton, a pekingi metrón volt. Dórival a városnézés után kimerülve, üres tekintettel álltunk a metrón egymással szemben, amikor két kínai kiscsaj befurakodott kettőnk közzé és egyik Dórit a másik pedig engem kezdett el vadul fotózni… Mondanom sem kell, hogy annyira életszerűtlen volt a jelenet, hogy sírtunk a nevetéstől. Persze a kínai csajok igen meglepődtek a reakciónkon, így ők is idétlen vihorászásba kezdtek. Rá kellett jönnöm a kínaiak  úgy játszák a paparazzi, mintha kötelező lenne. Kínában minden európai sztárnak érezheti magát, anélkül, hogy bármi figyelemre méltót tenne. :D

  Egyébként Peking hozta a hozzáfűzött reményeket, a nevezettségek bámulatba ejtettek, de maga a város túlságosan rideg és szmogos. Az utazás előtti héten már lelkesen olvasgattam, miket lehetne megnézni, hogyan közlekedjünk. Otthon az egyik búcsúbulimon kaptam a gimis barátaimtól egy jó kis útikönyvet Pekingről. Előtte héten lelkesen olvasgattam és jelölgettem be a térképen, hova szeretnénk menni, melyik metróval érdemes közlekedni. Mivel egyedül nekem volt útikönyvem és imádok turistavezetőset játszani, ezért egyedül én készültem Pekingből. A meglepetés csak akkor ért, amikor Pekingbe érkezve a metrózásra került a sor, és meglepődve láttam, hogy a könyvemben lévő térképen más metróvonalak vannak, mint a metrónál kiaggatott térképen. Naiv magyar lányként a tervezgetéskor nem néztem meg a könyv kiadásának évet. A könyv olimpia előtti kiadás, tehát azóta a metróvonalak elég sok helyen átíródtak… :D A közlekedés Pekingben az otthoni körülményekhez képest pozitív csalódást okozott, mivel nagyon gyors, egyszerű, könnyű, de mégis nagyon olcsó. Egy metrójeggyel többször át lehet szállni, minden fontos helyen van átszállási lehetőség, és egy metró jegy csak 2 yuan (70-80 Ft).  A busz még ennél is olcsóbb.

 Qingdaóhoz képest csak kisebb különbségeket éreztem. Mivel itt többet mentünk tömegközlekedéssel (metró) jobban érzékeltem a tülekedést. Az utcai közlekedés is talán durvább a qingdaoihoz képest… Hihetetlen, mennyire őrültek a sofőrök mégsem történnek balesetek. Qingdaóban azt hittem megszoktam a sok dudálást, de talán a nagy számok törvénye miatt Pekingben újra hozzá kellett szoknom. A közlekedésről tudni kell, hogy Kínában az autósok, motorosok, biciklisek folyamatosan dudálnak. Továbbá felesleges megvárni, hogy a zebránál zöldre váltson a lámpa, mert itt nem nagyon figyel rá senki… Igazából el lehet felejteni az otthoni, jól kiszámítható normákat és csak arra kell ügyelni, hogy ne nyírjanak ki a kocsik. Más nem is számít. Első napokban többször a szívroham kerülgetett a folyamatos  dudálás miatt, mindig azt hittem, hogy biztos el fognak ütni. De hamar rájöttem, hogy nem csak nekem dudálnak!!! Sőt szerintem néha ok nélkül, csak megszokásból nyomatja mindenki a dudát.  Remélem, nem fogok végérvényesen hozzászokni a kínai közlekedéshez annyira, hogy a normális rendet már nem fogom tudni tartani Magyarországon.

 Az időjárás ott is nagyon meleg volt, kb. mintha július közepe lett volna. Annyi különbség volt, hogy szerencsére nem volt olyan párás a levegő mint kis otthonunkban, Qingdao-ban. Természetes a „pekingi köd” nem maradhatott el, nem is tett jót a köhögésemnek, mivel még mindig nem múlt el… Lehet egész évben köhögni fogok ?