Az egyik órán a gyermekkori mesék volt a téma, így ezen felbuzdulva, mindenki elmesélt egy, az országában népszerű mesét.

Bár én nem vagyok az a tipikus mese rajongó, de kíváncsian hallgattam, hogy a világ többi részén a gyerekek milyen meséken nőnek fel. :)

A japán osztálytársam a következő mesét adta elő :

 Élt egyszer egy öregember meg egy öregasszony.

Szegények voltak, de a szegénység nem búsította őket, csak az fájt nekik, hogy nincs gyerekük.

 Egyszer az öregember elment az erdőbe fát vágni, az öregasszony kiment a folyópartra mosni. Mikor javában sulykolja a ruhát, egyszer csak észreveszi, hogy a folyó közepén csodaszép, nagy barack úszik lefelé.

- Milyen jó lenne kifogni! - sóhajtozott az öregasszony. - hazavinném, s apóval megennénk vacsorára.

Amint így sóhajtozott, nézegette a barackot, eszébe jutott egy régi-régi varázsének:

Folyók, patakok szelleme!

Figyelj, figyelj az énekre!

Folyamárból hajtsd a partra,

Mit ringat a vizek habja!

 Alighogy eldúdolta a varázséneket, a csodaszép barack a part felé indult, s hamarosan ott himbálózott az öregasszony előtt. No, ki is emelte gyorsan a vízből, szárazra törölgette, kötényébe rejtette, befejezte a mosást, s a tiszta ruhával meg a csodaszép barackkal igyekezett hazafelé.

Mire beesteledett, az öregember is hazatért az erdőből, a háta nagy halom fa alatt görnyedt.

Asztalhoz ültek, s az öregasszony az öregember elé tette a barackot.

- Kettévágjuk - mondta nagy büszkén -, a felét te, a felét meg én eszem meg vacsorára!

Hát ahogy belevágnak a barackba, gyereksírást hallanak. Óvatosabban vágják tovább, s amint kettévált, látják ám, hogy a mag helyén csöppnyi kisfiú nyújtózkodik. A két öreg szinte megnémult az örömtől. Kivették a barackból a kisfiút, aprócska csészébe, jó meleg vízben meg is fürdették. Amint szárazra törölgették, a kisfiú fogta az aprócska csészét, s messzire elhajította. A két öreg meg csak ámuldozott, hogy no lám, máris milyen erős, milyen izmos ez a kisfiú! Elnevezték Momotarōnak, ami annyit jelent, hogy őszibarack-fiú.

Momotarō szép nagyra nőtt, s öreg szülei örömére erős, derék fiú lett belőle.

Egy napon így szólt Momotarō a két öreghez:

- Elmegyek a démonok szigetére, elszedem tőlük híres kincseiket!

Szegény öregek nagyon elszomorodtak, hogy életük öröme, a szeretett Momotarō ilyen veszedelmes útra akar indulni, de hiába kérlelték, a fiú hajthatatlan maradt.

Másnap kora hajnalban felkeltek, az öregasszony előkészítette az útravalót: egy tarisznya rizsgombócot. Momotarō vállára vette a tarisznyát, búcsút mondott öreg szüleinek, s nekivágott, hogy megkeresse a démonok szigetét.

Amint ment, mendegélt, egy nagy folyam partján találkozott egy kutyával.

- Hova? Hova? - kérdezte a kutya. - S mondd csak, mi van a tarisznyában?

- A démonok szigetére megyek - felelte Momotarō. - El akarom vinni öreg szüleimnek a sok híres kincset. A tarisznyában meg rizsgombóc van, de olyan finom, hogy nem találnád párját egész Japánban!

- Adj nekem egyet! - kérte a kutya. - Nem kérem ingyen, hálából társul szegődöm hozzád!

 Momotarō adott a kutyának egy gombócot. A kutya gyorsan megette, s most már kettesben mentek tovább. Egyszer csak találkoztak egy majommal. A majom is megkérdezte Momotarōt, hogy hova megy, mit visz a tarisznyában. A majom is kért egy rizsgombócot, s Momotarō szívesen adott neki is. A majom megette a gombócot, s hálából hozzájuk szegődött, a most már hármasban folytatták útjukat.

 Amint mentek, mendegéltek, összetalálkoztak egy fácánnal. A fácán is megkérdezte Momotarōt, hogy hova megy, mit visz a tarisznyájában. A fácán is kért egy rizsgombócot, s Momotarō szívesen adott neki is. A fácán megette a gombócot, hálából hozzájuk szegődött, s most már négyesben mentek tovább.

 Hosszú-hosszú utat tettek meg, mire elérkeztek a démonok szigetére.

 Magas váruk tornyából a démonok már messziről látták, hogy Momotarō meg társai a vár felé közelednek, s gyorsan bezárták a hatalmas kaput. A démonok várát olyan magas fal vette körül, hogy az ember azon áthatolni soha nem tudott volna. Csakhogy a fácán könnyen felrepült a kapu tetejére, a majom meg játszva átmászott a falon, s a kaput kitárták Momotarō előtt.

 Momotarō meg a kutya a vár udvarán megtámadták a démonok seregét, s kemény harc után a vár belső felébe szorították őket. Ekkor kirontott a várból Akandoji, a démonok vezére, s két hatalmas vasdoronggal nekitámadt Momotarōnak meg a kutyának. Momotarō ügyesen ugrándozva, hajladozva kitért az ütlegek elől, s kardjával ahol érte, ütötte, vágta a démonok vezérét. Akandoji nem bírta sokáig a harcot, összerogyott. Momotarō meg lefegyverezte, s vastag kötéllel gúzsba kötötte. A démonok rémülten látták vezérük vesztét, s kegyelemért könyörögtek. Momotarō megkegyelmezett az életüknek, de váltságul elszedte tőlük híres-híres kincseiket: az aranyos kocsit, a terüljasztalkát, a láthatatlanná tevő föveget meg köpönyeget, meg a sok-sok korallgyöngyöt, aranyláncot. Mindent felrakott az aranyos kincses kocsira, elébe fogta a majmot, a kutyát meg a fácánt, a megindult hazafelé.Amerre csak mentek, mindenütt összeszaladtak az emberek, hogy megcsodálják az aranyos kincses kocsit meg rajta a töméntelen sok drágaságot.- Kié ez a kincses kocsi? - ámuldoztak.- Momotarōé! - felelte nagy büszkén a kutya, a majom meg a fácán.- Kinek viszitek a tömérdek kincset?- Momotarō öreg szüleinek!

 Lassan aztán megérkeztek Momotarō falujába, az öreg szülők háza elé. A két öreg sírt is meg nevetett is örömében, hogy viszontláthatja Momotarōt.Momotarō sok-sok kinccsel ajándékozta meg három derék útitársát, a kutyát, a majmot, a fácánt, s a három jó barát ezentúl fényes jómódban töltötte napjait.Momotarō meg otthon maradt öreg szüleivel, és soha többé nem hagyta el őket.