Vietnámba való eljutáson sokat gondolkodtam, hogy mi lenne a legegyszerűbb, legolcsóbb és kényelmesebb megoldás. Borisznak köszönhetően megismertünk egy nagyon aranyos vietnámi lányt, aki felajánlotta, hogy az utazásunk napján megy ő is haza, így segítve bennünket. Egy barátjával együtt előre megvették nekünk a buszjegyet egy csak vietnámiaknak szóló buszra. Elég jól jártunk ezzel, mert valószínűleg olcsóbb volt, mint a turistáknak fenntartott buszok. Mellesleg az utazás során tapasztaltak alapján ezzel voltam a leginkább megelégedve, sokkal tisztább és komfortosabb volt, mint a Kambodzsába vagy Thaiföldre tartó buszok.

  Alvós éjszakai busszal még soha nem utaztam, főleg nem Ázsiában ezért nem nagyon tudtam elképzelni milyen lesz, mennyire lesznek „kiábrándítóak” a körülmények. A tisztaságot és a színvonalat nézve elég kellemeset csalódtam. Azonban a busz nagyon kicsi volt, elképzelhetetlenül sok ággyal. El sem tudom képzelni, hogy férhet el egy akkora buszban ennyi ágy. Mindenesetre eléggé zsúfolva voltak az emeletes ágyak, olyannyira, hogy az enyém olyan kis helyre volt betuszkolva, hogy nem bírtam felülni, valamint a lábam is lelógott az ágyról… Elég kicsi vagyok, nem gondoltam volna, hogy egyszer egy ágy kicsi lesz nekem,  inkább éreztem hogy egy koporóban fekszem, mint egy ágyban. Mindenesetre a látványtól és egész helyzettől Dórival fél órás röhögő görcsöt kaptunk. Nem elég, hogy nagyon mozogni sem bírtunk az ágyban, hanem még az ágyunk a busz legelejében a sofőr felett volt… így első kézből érezhettük a gyorsaságot, a kanyarokat és a fékezéseket. Néha eléggé halálfélelmem volt, bár biztos voltam benne, ha bármi baleset történik elsőnek tuti mi purcanunk ki és nem fogunk sokáig szenvedni. A vietnámiak is tipikus ázsiaiak, amint kényelembe helyezkedtünk kezdődött a fotózás velük is.

 Bár a horkoló vietnámiaknak és a fékezéseknek köszönhetően nem sokat aludtunk, de hála az őrangyalunknak épségben megérkeztünk a határhoz. :)

 A busz a kínai határig vitt csak, innentől egyedül kellett volna becsekkolni a határnál, valamint szerezni egy buszt, ami elvisz egészen Hanoi-ig. Szerencsére az újdonsült barátok hűségesen kísérgettek az egyik ellenőrző ponttól a másikig, így elég gördülékenyen ment minden. Hai Yan már előre lebeszélt nekünk egy kisbuszt, így nem sokat kellett bajlódnunk. Kivéve a határellenőrzést, mert több őr is igencsak ellenszenvesnek titulált engem. Elég sokat faggattak mindenféléről valamint, kisebb csoport gyűlt össze az útlevelem és a kilétem tanulmányozására. Mivel végig vietnámiul beszéltek, így annyira nem volt érthető miért nem akartak rögtön beengedni az országba.

 Szerencsére végül felhagytak a faggatással, majd kezdetét is vehette a 4 órás buszozás Hanoiba. A buszsofőr tudván, hogy magyarok vagyunk meglepetésünkre magyarul „Jó reggelt!”-tel üdvözölt minket, majd indultunk is. Az út alatt úgy nyomta a dudát, mintha törvény írná elő… a négy órás út végére már csengett a fülem. Naivan azt hittem, hogy ez csak az ő hobbija, de később rájöttem, hogy Vietnámban folyamatosan mindenkinek rajta van a keze a dudán, azaz ha halláskárosult leszek, arról biztos a Vietnámban töltött két hét tehet majd.

  Megérkezve Hanoiba eléggé meglepődtünk, mert főváros lévén ha nem is egy nagyvárosra, de azért egy tiszta rendezett várost képzeltünk el természetesen a maga vietnámi jellegzetességeivel. Ehhez képest a város inkább hasonlítható egy nagy faluhoz, vagy egy nagy "nyolckerhez" (nem az emberek, hanem a város arculata miatt).

 Átkelve az egyik hídon a folyó felett, Hai Yan büszkén mutatta fővárosa folyópartját, az épületeket és az utcákat... Azonban én semmi szépet nem láttam, csak a villanypóznákról lelógó hatalmas köteg vezetékeket, az utcán gyülemlő szeméthalmokat, a rossz utakat és roskadozó házakat. Annyira meg voltam rökönyödve a látványtól, hogy a pókerarc sehogy sem akart előjönni, így szerintem elég hamar felismerte az arcomra kiült sajnálatot és értetlenséget, hogy lehet egy főváros ekkora putri. Dórival nem győztünk hálát adni, hogy magyarok vagyunk és hogy mennyire "jó" körülmények között élünk. Ahogy haladtunk és egyre többet láttunk a városból el kezdtünk gondolkodni, hogy az aki azt mondta nekünk, hogy Hanoiban egy hetet bőven el lehet tölteni, biztos süket, vak és nincs ki mind a négy kereke.

 Szerencsére a kezdeti sokk után a észak-vietnámi konyha, a vietnámi kávé és az olcsóság maradásra bírt, így szuper négy napot töltöttünk a városban.

Pho - tradicionális észak-vietnámi leves. Nem lehet megunni :)