A Ho chi minh-i hotel vezetőjének segítségével találtunk egy kambodzsai utazási irodát, ahol szinte minden kambodzsai városba lehetett buszjegyet venni. A buszjegy nevetségesen olcsó volt, kb. 6 ezer Ft. Volt VIP busz és sima. Annyi volt a különbség, hogy a VIP buszon vietnámiakkal, a sima buszon pedig kambodzsaiakkal utazhattunk együtt. Mivel nekünk vietnámi- kambodzsai egyre megy így az olcsóbb jegyet vettük meg. A út az ígéretek szerint 12 óra, reggel 6kor indultunk és este 6-ra kellett volna megérkeznünk a közvetlenül Angkor mellett fekvő turista városba, Sim Reap-be. Az út alkalmával újra megtapasztalhattuk, hogy semmit nem szabad elhinni az ázsiaiaknak… Kb. este 10-11-re érkeztünk meg a délután 6 óra helyett. Mentségükre legyen mondva, hogy kb. 4 óránként megálltunk, így mindig tudtunk enni-inni valamit, és nem volt olyan fárasztó az út. Az emberek egyébként teljesen normálisak voltak… Bár a kambodzsai nyelv sem lopta magát a szívembe, de egy fokkal jobban hangzott, mint vietnámi. A vietnámi nyelvtől egyenesen fájt a fejem, egyszerűen nem bírtam hallgatni a beszédüket és olyan érzésem volt, mintha az Alian vs. Predator szereplőinek párbeszédét hallgattam volna. A kambodzsai nyelv ettől egy fokkal jobb… az ő nyelvük a Star Warsos ewokokhoz hasonlít. A buszon voltak külföldiek, így segítettek a határon való átkeléskor a szerencsétlenkedésben… Sajnos a buszosoknak az angolja elég érthetetlen volt, így elég sokat értetlenkedtünk a vízumintézésnél. Így ismerkedtünk meg egy friss házaspárral, akik épp a nászúton voltak. A feleség koreai a férj kínai, nagyon kis aranyosak voltak, még kajával is megkínáltak. Nekik köszönhetően ettem először „csótány chipset”, csótányhoz bogár chipsnek megsütve, nagyon finom volt… főleg, hogy a kinézetéből egyáltalán nem lehetett kivenni miből is készült…
Kambodzsa, első benyomások
Én nagyon izgatott voltam Angkor miatt, úgyhogy már alig vártam, hogy elérjük a határt, megkapjuk a vízumot és megérkezzünk Siem Reap-be. Nem tudom, hogy az izgalom befolyásolt-e, de egyszerűen teljesen elvarázsolt az egész ország… minden szegénységével és hátrányával együtt. Már a Siem Reap-be tartó buszút alkalmával látott életképek is magával ragadtak, ahogy láttuk az út szélén iskolába igyekező diákokat, a piacosokat, a pálmafából összetákolt családi házikókat, a pusztán a pálmafák mellett legelő állatokat, a buddhista templomokat, hivatalokat és mindent, egyszerre szegénységet és gazdaságot, díszes épületeket és egyszerű összetákolt roskadozó házakat.
Sajnos hamar besötétedett, így késő délutántól már nem tudtunk a buszból nézelődni. Tudniillik nincs közvilágítás (és aszfalt sem) utak nagy részén… nem is értem, hogy nincsenek balesetek. A mi buszunk is csak úgy hasított bele az koromfekete éjszakába a kátyus utakon… kész csoda, hogy senkit nem ütöttünk el. Több helyen olvastam, hogy alapból utakat is csak a nagyobb városok (turista központok) közzé tudtak építeni koreai támogatással. Azonban a fenntartásra már végkép nincs pénz, így azok minősége is inkább veszélyes, mint segítené a gyorsabb közlekedést…
Érkezés Siem Reap-be
Késő este érkeztünk meg a városba, vagyis valami teljesen kietlen gyanús kietlen helyre, ahol a sofőr és a személyzet kb. fél perc alatt kidobálta a hátizsákokat a buszból átadva a busz mellett várakozó vérszomjak tuktuk-hiénák kezeire. Kezdődött is az éjjel-nappal szűnni nem akaró kérdés: „Tuktuk Lady-k???” Dórival magabiztosan hagytuk ott a buszt és a tuktukosokat, azzal a nagyszerű tervvel, hogy majd mi magunk ügyesen besétálunk a városba, vagy fogunk egy normális taxit. Azonban több perc séta után se láttunk semmi városra utaló jelet. Így egy kis hezitálás után úgy döntöttünk beülünk enni egy közeli étterembe is jóllakva kiokoskodjuk, hogy is jussunk el a hostelünkbe. Azonban a hezitálás alatt megint elleptek minket a tuktuk driverek… (Nem is tudom mi az idegesítőbb, melyikből van több Kambodzsában: a szúnyogokból vagy a tuktukosokból. Itt jött a megmentőnk egy félig orosz félig azerbajdzsáni srác, O személyében. Látva, hogy eléggé elleptek minket a tuktukos sofőrök, így közbelépett és felajánlotta az Ipadjét, hogy azon nézzük meg, merre is kell menni a szállásunkhoz… Nagy nehezen fogtunk egy tuktukost, aki úgy tűnt ismeri a címet, majd hasítottunk vele is az éjszakába a szállás irányába.
Szállás
Egy norvég tulajdonú vendégházban szálltunk meg a város szélén, közel Angkor-hoz. A szállás tök jó volt, mert európai tulajnak köszönhetően tök jó európai ételek közül lehetett választani az étlapon, az Angkoros kirándulás előtt jó kis fejtágítást adott mit merre és hogyan tegyünk. Bár dormitory szobában szálltunk meg (8 ágyas), de egyáltalán nem volt kellemetlen. Itt is megfordult mindenféle ember. Volt pár svájci srác, akik otthonról, azaz Svájcból bicajjal érkeztek… Őrültek!!! J ( … és még ránk mondják az ismerősök, hogy milyen bátrak vagyunk…. az utazás alatt megismert emberek közül, mi voltunk a legóvatosabbak és legszervezettebbek) Japán, angol amerikai…. mindenféle nemzet. Itt O-val (Orien) barátkoztunk össze a leginkább, aki első nap elkísért minket shoppingolni az Old Marketre, és a 3 napos Angkor túrából is az egyikre együtt béreltünk tuktukot. J
Első benyomás a városról
Szerelem első látásra. Az 1. jó pont a szállás, a 2. jó pont az Old Market (tele jobbnál jobb ruhákkal, szuvenírekkel, ahol pofátlanul megtanultunk alkudni) 3. pont, ami végleg levett a lábamról: a városkép, a khmer életképek, amiket láttam. Nyilvánvalóan mindenkik gondolja, hogy Kambodzsában szegénység van, és az emberek nagyon egyszerűen élnek. De mindenkiben ott él a félsz is, hogy a csak pár tíz éve lezárult háborúk emlékei és nyomai még ott élnek a khmerekbn, és így közbiztonság szempontjából veszélyes lehet az ország. Ez mind így igaz, (sajnos Phnom Penh-ben megtapasztaltuk) azonban, valahogy mégis kedvesek mosolygósak tudnak lenni az emberek. Nem csak azok, akik el akarnak adni valamit az embernek, hanem látni lehet az utcán, házak közül dolgozó embereken, hogyan élnek, miként viselkednek. Sokan viselik a háború nyomait, szegénység van nem csak a családokban, de maga az ország is eléggé elmaradott (nincs közvilágítás, meleg víz, vasút, kevés helyen van aszfaltozott út) mégis dolgoznak az emberek, mégis tudnak mosolyogni stb. Vietnámmal ellentétben itt még a legkisebb gyerekek is tudnak angolul, persze a legtöbben csak a betanult szöveget „Postcard Lady? Just One Dollar?!”, de szinte mindenkivel meg tudtuk magunkat értetni és mindenki értelmes, okos embernek tűnt. Sok embernek annyira folyékony és érthető az angolja, hogy kérdeztük, melyik országban tanultak… persze sehol, csak otthon, mivel ott nincs lehetőség ösztöndíjra, vagy saját erőből külföldi tanulmányokra menni.
Tehát Kambodzsa már az első napon, úgy ahogy volt rabul ejtett. A facebookos képeimből látszik, hogy nem akármilyen helyeken jártunk, a világ szerintem legvarázslatosabb helyeit járhattuk be. Mind a tengerpartos hét, mind az Angkoros rész teljesen elvarázsolt. Bár Phnom Penhben volt, ami volt, de ott is kihoztuk a legjobbat, amit tudtunk, így a Kambodzsai részre úgy gondolok vissza, mint a kirándulás legjobb helyeire.
