Hétfőn voltam a kínai nagykövetségen vízumot kérni. Egy röpke órára belecsöppentem egy kisebb Kínába. Hangoskodás, kiabálás, tolakodás, minden volt, amit az ember el tud képzelni, valahogy a kínaiakat nem hatotta át az ottani "nagykövetségi miliő". Már csak egy két jól megszívott-megforgatott hörgős kőpés hiányzott, hogy úgy érezzem újra qingdaoi kampuszon vagyok. Persze nem azért hangoskodnak, meg viselkednem úgy ahogy viselkednek, mert balhézni akarnak, vagy kulturálatlanok, egyszerűen ők ilyenek, nekik ez a természetes.

 Ez a fajta normalitás jól is jött. Mert a 9 órás nyitásra hiába értem oda 15 perccel korábban, már kb. 30-an toporogtak előttem a kapuban. Fele hangoskodó, fontoskodó, izgága kínai, és fele vízum miatt izguló csendes nebáncsvirág magyar. Jól is jött ez a felállás, mivel a nyitáskor a kínaiak temperamentumosan akartak egy emberként 15-en belépni a kis kapun, míg a magyarok megbotránkozva hátráltak és engedték előre a vérszemet kapó kínaiakat. Kínában a tolakodási módszeremet olyannyira tökélyre fejlesztettem, hogy együtt hömpölyögtem a 15 fős kínai kis társasággal, majd beérve az épületbe, egyetlen harcoló „külföldiként” előre engedtek a kis sárga csingik. Haha! Így lehet 30-dikból elsőt csinálni egy kis „kínai” tapasztalattal. A vízummal elvileg minden rendben lesz. Jövő héten kell érte menni.

 Ez után már csak végeláthatatlan munkahelyi kiléptetésem van hátra, a búcsúzkodás és a pakolás.

 Ez a két hónap nagyon kevés volt itthon. Sajnos a legtöbb energiám a felmondással és az ügyintézéssel ment el. Persze próbálok minél több időt Anyukámmal, az Öcsémmel, családdal és barátokkal lenni, de a meló miatt eléggé le vagyok korlátozva, az ingázás rengeteg időt elvesz. Pluszba a sok nyűg az ügyintézés körül is lefáraszt. Ahogy közeledik a repülés napja, úgy érzem, hogy bárcsak még több időm lenne itthon. Szerencsére előző tanévben is annyira élveztem a kínai életemet, hogy biztos jobb lesz a hangulatom, amint megérkezem, a tanév pedig villámgyorsan el fog menni.